Jinnel Daeguba értünk, meglepően gyorsan. Nos, le esett, hogy repülővel is lehet menni, így azzal mentem, de Seokjin is jött velem, aminek örülök. Legalább nem kellett egyedül itt lennem.
Egy nagyon nagy épület előtt állunk. A korház.
Utálom azokat a vakítóan fehér szobákat, sőt, azt, hogy minden fehér! És a szagokról, meg a kajáról ne is beszéljünk!
Amikor gyógyszer függő voltam, akkor sokat jártam korházakban. Ebben viszont még sosem.
Egy nagy sóhajjal indulok meg az ajó felé, amin aztán be is lépünk. Egyből a recepciónál találjuk magunkat.
Huh, nagyon izgulok. Félek attól, hogy Jiminnek súlyosak a sérülései...
Lehet, hogy nem is kéne most látnom őt, viszont muszáj! Egyszerűen nem hagyhatom cserben őt! Vele kell lennem, egy életre mellette kell maradnom!
Nem szabad magára hagynom a szenvedésben...
De félek. Nagyon félek.
-Park Jimint keressük.
Az ajkaimat kezdem harabdálni, a kezeim pedig ökölbe vannak szorítva. Nagyon izgulok, de egyben szomorú is vagyok, és ideges. Meg egy kicsit csalódott is.
Nem tudom leírni, hogy mit érzek. A hasam is görcsbe szorult...
A nő elmagyarázta, hogy hová kell mennünk.
Második emelet...
-Akarod, hogy veled menjek?-kérdi fél úton Jin.
Bólintok, ő pedig követ tovább.
Egy meleg könnycsepp nyal végig arcomon, amikor megállunk az ajtó előtt, ahol Jimin van.
-Menj egyedül.-monja Jin, majd leül a folyosón elhelyezett székek egyikére.
Nagy sóhaj kíséretében nyomtam le a kilincset.
Össze szorult a szívem, amikor megláttam Jimint, be kötött fejjel, s gépekre kötve.
Egy orvos nézegette a gépeket mellette, de rám emelte a tekintetét.
-Sajnos nagy a baj. Sajnálom.-mondja az orvos hirtelen.
Leülök Jimin ágya mellé, s összekulcsolom az ujjainkat.
Hogy érti hogy nagy a baj? Meg fog halni? Az nem lehet! Nem hagyhat itt engem!
-Miért?-szipogom.
A doktor sóhajt, majd leveszi a maszkot magáról. Mellém húz egy széket, és leül rá.
-A fiúnak károsodott a memóriája, és a hangszálai is. Beszélni tud majd, de lehetséges, hogy nem fog semmire sem emlékezni.
Le hajtottam a fejem. Engem nem felejthet el! Lehetetlen!
Mit fogok csinálni, ha majd valami idegennek hisz engem?
-És az unokatestvére hogy van?-kérdem.
Most jutott eszembe Sandara. Jóban voltunk, meg minden, de mindig is tudtam, hogy szegény csaj egy picit deressziós lett, miután meghalt a gyereke és a férje egy repülő balesetben. Egy hős a szememben, mert elég szépen viselte ezt a dolgot.
-Háát...A lány jobban van. Neki csak a feje törött be, viszont állandóan csak sír. Nem akarja abba hagyni.
Jiminre emeltem a tekintetem, majd a kezeinkre. Az egyik ujjával egy kicsit megszorította a kezem. Majd a többivel is, és a szivverése egy kicsit felgyorsult.
-Fel fog kelni.-állapította meg az orvos.
Jimin kinyitotta a szemeit. Elsőnek körbe nézett, utána rám.
-Hol vagyok?-pislogott.
Remélem emlékszik rám...
-Korházban, kicsim.
Jimin felemelte a kezét, amivel az enyémet szorongatta. Furcsán, összevont szemöldökkel kezdett nézni engem.
-Te meg ki vagy? És miért fogod a kezem?-kérdi meg egy kicsit félve.
Ettől rettegtem, hogy nem fog rám emlékezni.
-A párod vagyok. A szerelmed.
Jimin felült, és szemeimbe nézett. Mélyen, mit sem tudóan.
-Hoseok?-ejtette ki száján a nevem.
Bólintottam, és az ajkaira akrtam hajolni, viszont ő le takarta az ajkait.
-Újra kell kezdenünk. Semmire sem emlékszem.-rázta meg a fejét.
Nem. Nem. Nem.
Nem hiszem el! Végre eljutottam idáig, és nost kezdhetem előről! Miért pont velünk történik ilyen? Miért?
-Szeretlek.
Jimin nagyot sóhajtott a kijelentésem miatt.
-Én is szeretlek. Azt hiszem.-válaszolta.
Aigoo, rossz dolog szerelmesnek lenni, ha egy szerencsétlen féreg vagy!
Nehéz az élet, s sokat kell benne csalódni. Olyan, mint egy társasjáték. Egyszer úgy is beérünk a célba, és akkor vége. De mégsem olyan, mert a játékot újra tudjuk kezdeni, de az életet nem. Mikor megszületünk, akkor mind egy sor részesei leszünk. Mint amikor sorban állunk a boltban.
Az élet is ilyen. És mind várakozunk...A halálra. Mindenki beáll a halál, a vég sorába, és onnan már nincs vissza út. Van, aki előre tolakszik, s az előbb hal meg.
Szőrnyű a tény, hogy mind meghalunk egyszer. Igen. Meghalunk. De akkor az életünk mért nem lehet szép?
Miért kell végig szenvedünk ezt a sort?
-Hogyan kezdjünk újra valamit, ami már két éve tart?-kezdtem sírni.
Bele gondolni is szőrnyű, hogy Jimin szemszögéből elveszettnek vehetjük ezt a két évet. Mintha meg sem történt volna. Félek a jövőre gondolni, mert tudom, hogy ez a baleset meg fogja keseríteni az életünket.
-Nem tudom. Semmit sem tudok. Mi már két éve együtt voltunk?-hajtotta le a fejét.
Olyan megbánóan néz...
Ne bánj semmit, drágám...
Némán bólintok, és a kezeinket nézem, ahogy Jimin hófehér ujjai átölelik az enyéimet, ezzel összekötve minket; legalább egy kis helyen, ha már nem csókolhatom meg.
-Miért nem emlékszem rád? Sőt. Mindenre?
Egy könnycsepp folyt ki a szeméből. Nem szeretném, hogy sírjon! Ilyenkor össze töri a szívem!
-Balesetetek volt!-szorítottam meg a kezét.
Jimin felült, és a lábait felhúzva kezdett sírni.
Én sem bírtam tovább. Eltört a mécses...
Az ágyára borulok, és könnyes szemeimmel a kezeinket nézem. Ez olyan szörnyű! Nem szeretném ezt át élni...
-Kivel? Kivel voltam?-szipogja. Ha meg mondom neki, hogy az anyja testvérének a lányával,akkor még jobban sírni fog. Mert a saját unokatestvérére sem emlékszik. Nimcs választásom...El kell neki mondanom mindent.
-Kezdhetem az elején?
Jiminnie bólintott egyet.
-Ma van Szenteste, ezért Sandarával elindultatok Busanba, a szüleidhez, hogy velük tölthessétek az ünnepeket. De út közben Daeguban balesetet szenvedtetek. Még én sem tudom, hogy hogyan, mert még nem beszéltem Sandarával. Szeretnél átmenni hozzá?
Jimin elgondolkodott. Vajon min?
Remélem nem a családján gondolkodik...De, azon. Tuti.
-Igen, szeretnék.-nyöszörögte.
Segítettem neki felállni, majd megindultunk az infúzióval együtt. Jimin leszedte magáról azokat a kis szarokat, amikkel össze volt kötve a gépekkel. Egy kicsit elkuncogtam rajta magam.
Ez az igazi Jimin. Aki nem törődik semmivel, csak a szeretteivel...aki rendetlen...
Ahj, hiányoznak az együtt töltött napok! Most előről kell kezdenünk...
Újabb vallomás, újabb mozizás, újabb félős csók, újabb első alkalom, s mindez csak Jimin oldaláról. Nekem már mind a sokadik lesz.
Megálltunk egy barna ajtó előtt. Jimin lenyomta a kilincset, s már nyílt is az ajtó.
Bent egy síró Sandarával nézünk farkasszemet, akinél éppen egy pszichológus van.
-Jimin!-szipogta Sandara.
-Ő az én unokatestvérem? És én vagyok Jimin?-nézett rám nagy szemeivel.
Bólintottam. Istenem...A saját nevére sem emlékszik!
-Kérem, most menjenek ki.-szólalt meg a pszichológus.
-Rendben.
Óvatosan kimentünk Jiminnel, vissza az ő kórtermébe. Leült az ágyra, én pedig mellé; remélve, hogy nem zavar el onnan. A kezeinket újra össze kulcsoltam, és a combomra helyezve simogatni kezdtem a hüvelykujjammal.
Jimin csak a kezeinket nézi...Nem veszi le róla a szemét.
-Park Jimin a neved. 22 éves vagy.
Én pedig Jung Hoseok vagyok, 23 éves.
Fejét a vállamra hajtja.
-És Sandara?-kérdi, aranyos hangon. Már egy kicsit megnyugodott. Hála az égnek!
-Az ő neve Park Sandara. 24 éves.
